GONDOLKODTAM

Gondolkodtam azon, hogy egy nagyobb nemzetközi kongresszus után, amikor a résztvevők a műfaj követelményei szerint jó nagyokat hazudtak, a búcsúkézfogás alkalmával hogyan képesek úgy szembenézni egymással, hogy el ne röhögjék magukat. Ismerjük a szívélyes diplomácia rituáléit, az igen kedves mosollyal kísért kézrázogatást, vállpaskolást. Az egész diplomácia egy nagy világszínház, amely arra szolgál, hogy megtartsa az emberiséget egy lenyugtatott állapotában. Nincs röhögés, bár igencsak lehetne, mert ők tudják, mi van, de muszáj nyugodt arcot fölvenni, hogy az emberiség higgye azt, hogy minden rendben van. Hogy mennyire nincs rendben, azt jól mutatják a hullahegyek, amelyeket, ne köntörfalazzunk, épp ezek az urak hozták létre oly módon, hogy a szegény közembert menetgyakorlatokkal automatává tették, gépies parancsteljesítővé alázták, puskát adtak a kezébe, lövészárkot ásattak vele, és nekiparancsolták egy másik hasonlóan akaratvesztett embercsoportnak, ahol is gondos célzással, a puska elsütő billentyűje megrántásával megfosztják az életétől egy felebarátjukat, akit nem is ismernek. Így történik a hullahegyek létesítése.

Szeretnék egyszer elbeszélgetni egy olyan emberrel, aki úgy véli, érti, hogy mindez miért van. Miért van úgy berendezve a világ, hogy a társadalom, legmonumentálisabb anyagi és szellemi ráfordításai, áldozatvállalásai rombolásra és gyilkolásra fordítódnak. Nem hiszem, hogy szaladgál a Földön ember, aki tudja a választ arra, hogyan lehetséges, hogy egyik nap készítek valami csodát, mert fantasztikusan kreatív vagyok, és másnap ugyanezt lebombázom, mert a rombolásban is igen kreatív vagyok. És a gyilkolás! Az anyák megszülik gyermekeiket, akiknek bájos arcában, egyszer csak megszülető mosolyában az isteni szeretet megtestesülését vélik megsejteni az emberek, életük értelmét látják bennük. Az állami költségvetés nagy hányadát fordítják bölcsődék, óvodák, iskolák építésére, fenntartására. A társadalom a tenyerén hordozza az ifjúságot, a saját jövőjét dajkálja bennük, a televíziók műsorának csemegéje a vízben pancsoló, nagy labdákat hajigáló gyereksereg bemutatása. Néhány év múlva az emberiség mintegy természetes eljárásként egyszerűen megöli és tömegsírba dobja ezeket a gyerekeket. Nincs jele annak, hogy valakinek, különösen a tetteseknek lelkifurdalása lenne ezen folyamatok miatt, már pedig jól tudható, nem tagadható, hogy bizony emberi szándékok, elhatározások, intézkedések rejtőznek mögöttük. Tehát léteznek bűnösök, ezt véssük az agyunkba, de a társadalom úgy működik, hogy nevetséges még csak feltételezni is, hogy ezek megkapják méltó büntetésüket. Hiszen uralmi helyzetben vannak, az történik, amit ők akarnak. Miért akarnák a saját kárukat? Még odáig sem jutnak el, hogy lelkifurdalásuk legyen. A kárt szenvedjék csak el a közemberek, akik díszlépésben vonulnak a mészárszékre, amelyet senki által nm igazán érthető okokból ácsoltak számukra ismeretlen jóakarók.

Istenünk, akit elhagytunk! Nem kaphatnánk mégis legalább egy kis szánalmat?