BÁNK

       Nem Bánk bánról lesz itt szó, a híres tragikus hősről, Gertrudis királyné gyilkosáról, hanem egy jámbor szerzetes tanárról, 1945 után volt osztályfőnökömről és kollégiumi nevelőmről, akinek életsorsa átfogja és értelmezi számomra az azóta eltelt nyolcvan évet.

Nézzük tehát!

Csakis az idősebbek tudják igazán, mi történt ebben az országban 1945-ben. Hogy értik-e valóban, abban egyáltalán nem lehetünk biztosak. Például mégy a faludban az utcán, szembejön veled egy német tiszt Hitler hadseregéből. Pár nap múlva ugyanez az utca kissé rommá van lőve, és a sztálini Vörös Hadseregből jön szembe veled néhány katona. Mi történt itt? Lehet józan ésszel érteni? Nem nagyon.

Tízéves voltam, hatodikos elemista ebben a bizonyos faluban. Nyáron mi mezítláb jártunk iskolába, és tanítás után rohantunk a patakpartra fürödni.

Na szóval 1945-ben valami új kezdődött. Azt mondták, demokrácia lett. Egy darabig tényleg az lett. A grófok, főjegyzők eltűntek, a nép maga választotta a vezetőit. Óriási dolog volt, amikor a házakba bevezették a villamos áramot, és nem a pislákoló, büdös petróleumlámpa mellett készítettem a leckét, hanem a ragyogó villanylámpa mellett. Az igazgató bácsi egyszer a kezembe nyomott egy jelentkezési lapot. Valami ösztöndíjra vonatkozott. Az apám valahol katona a nagyvilágban, lehet, hogy, nem is él. Hogy hagyhatnám el a húgomat és szegény, beteg anyámat? Kitöltetlenül adtam vissza a jelentkezési lapot. Ám az igazgató úr valósággal rám parancsolt, hogy azonnal töltsem ki. Hát jó, kitöltöttem. Itt dőlt el a sorsom. Az új tanévet már annak az oktatási intézménynek a tanulójaként kezdtem, ahova valaha Vörösmarty járt. Új világba kerültem. És itt kapcsolódott össze az életem Bánkkal. Ő ébresztett kora reggel, ő oltotta el a villanyt takarodókor, mint a kollégium nevelőtanára.

Bánk volt, aki egy délutánon szinte mellesleg odaszólt nekem, hogy menjek le az udvarra, ott vár az apám. Lehetetlennek éreztem. Évek óta nem láttuk őt, hírt sem halottunk róla. Most, a kollégium udvarán egy idegen várt rám. Kopaszra volt nyírva a feje, az arcbőrét valami miatt szinte feketének láttam. Örök szégyenem, hogy nem ismertem meg őt.

Na, de 1948-ban, a barom nagyhatalmak jóvoltából Sztálin eszeveszett uralma alá kerültünk, a demokrácia véget ért. Mintha terített asztalnál elrántották volna az orrod elől a teli tálat. Egy öreg tanár, aki már a háború előtt is itt tanított, fojtott hangon elmagyarázta: az történt, mintha a fejesek összebeszéltek volna, hogy ami jó, azt rontsuk el. Tapasztalati tény: a politikát rendszerint őrültek csinálják. A mi édenünket, a ciszter gimnáziumot egyszerűen felrobbantották, a tanáraink eltűntek, mintha sosem éltek volna.

Évtizedek múlva egyszer váratlan levelet kaptam. Régi, még az ötvenes években volt osztályom merész tanulói találkozóra hívtak. Na, ez nagy esemény lesz!

Jöttek ám a rezgő fejű nagypapák, hunyorogva néztük, ki kicsoda. De ki lépett be egyszer közénk? Maga Bánk a szemünknek kedves, fekete-fehér szerzetesi reverendában. Bebizonyosodott, hogy akármikor akármi megtörténhet.

Mesélt. Mintha magát a történelmet mesélte volna.

1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után úgy vadásztak a szerzetes tanárokra, mint vadászok a nyulakra. Bánk és néhány társa sok viszontagság után éppenséggel Dallasban kötöttek ki. Igen, Dallasban, ahol a talán leghíresebb filmsorozat is játszódik.

Bánkék nagy merészen felajánlották, hogy kellő támogatás árán ők olyan középiskolát hoznak létre, amely kezeskedik arról, hogy aki náluk végez, azt felveszik egyetemre. Az óceánon túl nemsokára meg is valósult valami érdekes képződmény, a dallasi ciszter gimnázium.

Az osztályfőnökünk aztán még egyszer átkelt a kedvünkért az óceánon egy újabb találkozóra. Kilencvenedik éve körül járt. Friss volt még, körüljárt az asztalnál, külön-külön mindenkivel elbeszélgetett. Mutatta a fényképeket a közreműködésükkel megvalósult dallasi katolikus egyetemről, mi meg ott a székünkön elgondolkodhattunk annak a hatalomnak a természetéről, amely kiüldözte, bebörtönözte a pedagógia óriásait nagy tanárhiányt okozva, és frissen érettségizett, félig még gyerekeket löktek a katedrára, mint "képesítés nélküli" tanárokat, beláthatatlan károkat okozva a magyar közoktatásban. Mert mire való a politika? Lehet, hogy a rontásra?

Valamikor, talán a kilencvenes években Franciaországból kaptam telefonon egy szomorú hírt: Bánk nincs többé. Véget ért hát a cikk-cakkokkal teli pálya, amely jól mutatja, mennyit törődnek a hatalmasok a mi kis életünkkel.

Van abban valami szörnyűség, hogy számonkérésről, felelősségre vonásról még csak álmodni sem mer senki. Az ember néha döbbenten tanulmányozza Michelangelo félelmetes látomását az Utolsó ítéletről. Ezeknek az utolérhetetlen figuráknak még volt az agyában valami feltételezés a Végső Igazságról. Boldog kor, boldog fejek!