NÉGY ÍRÁS MÁRCIUS 15-RŐL

MÁRCIUS 15.

(2017)

A naptár bizonyos napjain az emberek ünnepelnek. Tömeggyűlések, zenekarok, beszédek. Vagy ivászatok, táncok, maskarák. Vagy körmenetek templomi zászlók alatt. Sokféle ünnep van. Némely esetben tilos ünnepelni, lovas rendőröket vezényelnek ki, gumibottal agyalják az ünnepre gyülekezőket. Ferenc József idejében (1849-1916) március tizenötödikét súlyos bűn volt megünnepelni. Még várbörtönbe is hurcolhatták, aki ki merte tűzni a kokárdát. Aztán a Horthy-korszakban (1920-1944) állami ünnep, munkaszüneti nap lett március 15., kivezényelték az iskolásokat meghallgatni a rezesbandát, a szavalatokat. Koromnál fogva van emlékem ezekről az ünneplő ruhás, napsütéses délelőttökről, ott énekelte a fél falu a Himnuszt, hallgatta a Petőfiről, Kossuthról szóló beszédet. Na de aztán Rákosi megálljt parancsolt ám ennek a "nacionalizmusnak". Munkanap lett március idusa, helyette április 4., országunk állítólagos "felszabadulásának" évfordulója lett a nagy ünnep, amikor már kora reggel zenés ébresztővel járta az utcákat egy zenész banda, zeneszerzőkkel, költőkkel tömegdalokat készíttettek, és minden járni képes embernek meg kellett jelennie a díszmenetes ünnepségen.

"Április négyről szóljon az ének ,

felszabadulva zengje a nép!

Érctorkok harsogva zúgják a szélnek

felszabadítónk hősi nevét!"

Itt nem Petőfiékről szóltak a beszédek, hanem a nagy Sztálinról, és gondolni sem volt szabad a nők megerőszakolására és a rablásokra.

Aztán Kádár elvtárs országlása idején az iskolákban nem voltak tanítási órák március tizenötödikén. De micsoda ravaszság! A tanintézetekben egész délelőtt programok, vetélkedők, sportversenyek zajlottak, nehogy már valamelyik diákcsoportnak eszébe jusson felvonulni, koszorúzni. Miért volt ez? Ma nem nagyon lehet érteni. A nemzeti érzéstől akkoriban úgy félt a hatalom, mint ördög a tömjénfüsttől. Sok mai ember úgy nőtt fel, hogy nem is tudta, hogy létezik március 15. Majd a diktatúra puhulása idején új jelenség honosodott meg: Forradalmi Ifjúsági Napok. Egybe csaptak három évfordulót, március 15-ét, március 21-ét (a Tanácsköztársaság ünnepe) és április 4-ét. Ekkorra időzítették az országos diáknapokat, ezt a felejthetetlen kulturális kavalkádot, amikor énekkarok, táncosok, versmondók, színjátszók, zenészek mérték össze tudásukat olyan izzó légkörben, hogy aki benne volt, az talán haláláig őrzi az emlékét. Simon István verssora juthat az eszünkbe: "A fényt az égről nem lehet lemarni." A magyar értelmiségnek az a része, amelyik valóban megérdemelte az "értelmiség" nevet, élt a lehetőséggel, és megajándékozta az ifjúságot ezzel az ünneppel.

Persze a felnőtt lakosság részére nem volt ám munkaszünet március 15.! Sok ember számára szinte feledésbe merültek a kokárdák.

Elérkeztünk az 1990-es rendszerváltozásig. Az országra erőszakolt április 4. feledésbe merült, és március 15. elfoglalta méltó helyét. Szép ünnep ez! Büszkeség van bennünk, és restelkedés. Babits Mihály kérdezi Petőfi kapcsán: "Ki mer a szemével farkasszemet nézni?" Hát igen!

L. A.

KOKÁRDA

(2018)

Március 15-én Magyarország lakóinak nagy része kitűzi a mellére ezt a háromszínű szalagocskát. Ez így volt a dualizmus korában 1867 után, de a Horthy-korszakban is a második világháború előtt. Rákosi és Kádár korában kissé visszaszorult a kokárdaviselés, mert az államvezetés akkor eltörölte ezt a nemzeti ünnepet nem igazán érthető okokból. Ezzel szemben a leninista "forradalom" évfordulója, november 7. akkora ünnep volt hazánkban abban az időben, hogy az összes iskola, összes közhivatal, üzem testületileg kivonult a díszünnepségre, szólt a rezesbanda, vigyázzállásba merevedett őrség vigyázta a szovjet emlékművet, katonai díszmenet csizmái döngtek az aszfalton, harsogtak az ünnepi beszédek. A Petőfiék emléknapja viszont máig ható szégyenként egy kis szavalatot sem kapott, hétköznappá szürkült.

Kisiskolás koromban, amikor még Horthy Miklós képe volt az iskola előterében a falon, az anyukám március 15-én reggel ünnepi ruhába öltöztetett, kitűzte a mellemre a kokárdát, és én elballagtam a "szoborhoz", amely egyszerű emlékoszlop volt, meghallgattam a verseket és a beszédet. A gyerek az ünnepet felnőtt dolognak tartja, nem igazán érti, miről van itt szó, de emlékszem, volt valami emelkedett érzés bennem. Idő kell ahhoz, hogy valami tudás, érzelem kialakuljon a lelkében.

Érdekes: gimnazista koromból, ez már a sztálinizmus korára esett, semmiféle emléket nem őrzök ezzel a nappal kapcsolatban. Talán nem is volt semmi. Az egyetemen, amely Kossuth Lajos nevét viselte akkor, tartottak valami hevenyészett ünnepséget a díszteremben, én, mint hallgató nem kaptam őrizni való emléket ezzel kapcsolatban. Valószínűnek tartom, hogy a debreceni egyetemisták idegenkedtek az ünnepségektől. Nem volt kötelező, emiatt sem május elsején, sem április 4-én ("a felszabadulásunk ünnepe") sem november 7-én nem vettük a fáradságot, hogy kiöltözzünk, és bevillamosozzunk a városba beszédet hallgatni.

Mikor Kádár diktatúrája puhulni kezdett (gondolom, Moszkvából megjött a beleegyezés), március 15-én este fáklyás felvonulást szerveztek itt Sárbogárdon. Lobogtak a fáklyák, füstöltek, nem volt rossz élmény. Viszont eljutottak a fülünkbe bizonyos sutyorgások budapesti gumibotozásokról a nemzeti ünnepen. Igen, akkor a rendőrök megverték, aki március 15-én ünnepelni merészelt. Ma nem lehet érteni. A fiatalok valószínűleg a Kádár-rendszer elleni tiltakozásuknak adtak hangot a Kossuth-nótával és a Nemzeti dallal, és kapták a hátukra a "Kádár-kolbászt", ahogy akkor a gumibotot csúfolták. Vállat vontunk, kicsit sopánkodtunk. A diktatúrában az emberek kussolnak, épp azért hozták létre ezt a berendezkedést a diktátorok, hogy ne jusson a nép eszébe valami nyugtalankodás.

Most megint eljött a kokárda és az ünnepségek ideje. Vannak, akik akkora nemzetiszín jelvényt tűznek ki, mint egy tányér. Bebizonyosodott, uraim, hogy a kokárda, bármi súlyos eszmét képvisel is, könnyű, mint egy lepke, egy szellő is elfújja a történelemben. Fújnak ám mindenféle szellők! Vigyázni kell a szegény szalagocskára.

L. A.

A NEMZETI ÜNNEPRŐL

(2021)

Amióta "az eszemet tudom", rendszerint volt március 15-i ünnepség. Persze némi kivételek azért adódtak néha. Például miközben a második világháború ágyúi dörögtek az országban, nem volt reális lehetőség ünnepelgetésre. Normális helyzetben viszont általában nem maradt el az ünneplés. Ez azért érdekes, mert időközben az országban legalább háromszor következett be elementáris bukfenc: ami tegnap jó volt, mára rossz lett, ami pedig rossz volt, jó lett. Átnevezték az utcákat, átírták a történelemkönyveket, a bronzszobrokat ledöntötték, sőt beolvasztották, az anyagukból másik szobrot készítettek, amelyet aztán megint csak ledöntöttek. Koromnál fogva én nyolcvan éve nézem a március 15-i ünnepségeket. Ez az ünnep azóta is tartja magát a történelem viharai közepette Ez valami szent dolog, az ünnep rezdületlenül mosolyog a változások fölött, semmi nem fog rajta. Talán azért, mert ami 1848-49-ben történt, az egy nemzet születése volt. A prémgalléros, aranypaszományos arisztokratáktól a koszos lábú zsellérekig minden magyar magyar lett ekkor teljesen vitathatatlanul.

A születés vérben történt, ahogy egy születésnek történnie kell. Az önként kiontott vér azt jelzi, hogy itt nem valami jelentéktelen esettel van dolgunk, hanem tényleg szent dologgal. Mert a háborúk vértengere, ahol kényszerrel rukkoltatták be az embereket, nem szentelt meg semmit. Inkább a háború kirobbantóira mondott átkot.

Érdemes visszatekinteni ezekre az ünnepségekre, sokat elárul az országunk közelmúltjáról. Akármilyen furcsa, de én halványan fel tudom idézni egy Horthy-korszakbeli ilyen ünnepség emlékét. Volt beszéd, versmondás, ének. A műsor azóta sem változott sokat. Miért, mit lehet csinálni? Kell beszéd, nem? Kell a Himnusz meg a Kossuth-nóta. Kell a Nemzeti dal, egyetértünk?

Létezett kiváló, sőt zseniális ünnepség, például Paál István Petőfi-rockja, de zsenikből nem sok terem. Az ünnepi műsorok többsége a megszokott, sablonos módon futott le. A háború után volt egy hazafias hullám nálunk, egy-két évig lelkes, zászlólengető ünnepségek voltak. Viszont nem maradt emlékem az 1948-ban kezdődött Rákosi-kor ünnepi alkalmairól. Lehet, hogy hagyták volna elenyészni az egészet? A bolsevisták számára gyanús dolog a hazafiság, az ő eszményük a nemzetköziség. Aztán 1956-ban lángra kapott a nemzeti érzés, sok-sok szovjet tank tört be ide, hogy elgondolkoztassák a népet. Van egy törvény: a tankok a szándékukkal ellentétes irányban hatnak. Kádár apánk idejében az 1848-cal kapcsolatos közmegegyezés súlyosan megzavarodott. Bonyolult volna elmagyarázni, miért került sor március 15-én a gumibot nyomatékos használatára. "A Váci utca végig véres volt" – mesélte egy visszaemlékező. Más alkalommal a Lánchíd aszfaltja szorult alapos átmosásra. Egyszer valaki odafönn rájött, hogy a gumibot nem hozható összhangba Kossuthtal, Petőfivel. Elkezdődtek az esti fáklyás felvonulások szigorú rendben. Ma is a fülemben van az egyik szervező szentségelése, mert valaki kilépett a sorból.

A rendszerváltozás óta voltak emelkedett pillanatok. Őszinte szívvel tűztük ki a kokárdát a mellünkre. Aranyosak voltak a kis ovisok, amint hozták a zászlócskáikat a Petőfi-szobor elé.

Az idén a járvány miatt nem volt ünnepség. Szerencsére. Mert ha lett volna, akkor a nemzeti közmegegyezés szégyenére a különböző csoportok egymást szidták volna.

Szegény Petőfi Sándor!

(L. Albin)

KOKÁRDÁK

(2022)

Nem tudom, de úgy vélem, magyar sajátság, hogy március 15-én aki él és mozog, az Magyarországon kitűzi a mellére a nemzeti kokárdát, mégpedig párthovatartozástól függetlenül. Van tehát valami, amiben ebben az acsarkodó országban közmegegyezés van: nem kis dolog! Ez olyan, mint a nyelvhasználat. Aki nálunk megszólal, csak nagyon kivételes esetben teheti meg, hogy ne magyarul szólaljon meg. Hozzátehetjük, hogy népünk 99%-a nem is képes eltérni ettől. Van tehát a magyar szó és a kokárda. A kettő szorosan összefügg. Magyarországon az emberek általában magyarok, és mint ilyenek, tisztelik a 48-as hagyományt, függetlenül attól, hogy mi a véleményük Orbán Viktorról.

Alkalom adódik most itt arra, hogy elgondolkozzunk ennek a nemzetnek a mibenlétéről. Mi is valójában ez a maroknyi népcsoport itt Európa közepén? Az biztos, hogy specifikum. Már maga a nyelv. Az idegen, aki van olyan bátor, hogy meg akarja tanulni, elborzad. A magyar nyelv valamiben különbözik minden más nyelvtől. Más a logikája. És költői. Szereti a metaforákat. A szépen szólás valamiképp nemzeti sajátság. Hagyomány a költők tisztelete, nemigen van település, ahol ne volna Petőfi utca, Arany János utca, Ady Endre utca, József Attila utca. Vannak szent verseik, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal. De magának a költészetüknek a dúsan burjánzó dzsungeléről még maguknak a magyaroknak sincs igazán fogalmuk. Kimeríthetetlen.

A másik sajátság: a származás. A Hősök terén a hét vezér szobra megsejtet valamit. Ezek nomád rablók voltak, a kelet-európai pusztáktól vágtattak ide a nyilaikkal, az egész Nyugatot megrémítve. Gyújtogattak, gyilkoltak, a nyeregtáskába süllyesztették a templomok arany kegytárgyait. Sajátosság, hogy valami miatt ez a nép más pusztai népségektől eltérően fennmaradt. Miért? Mert hol vannak az avarok, a kunok, a besenyők? És különösképpen hol vannak a hunok, akik Rómát igázták? Elsüllyedtek a történelem tengerében. A magyarok meg furcsa kuriózumképp megúszták a Nyugat támadásait. És ismét kérdezem: miért? Pár évtized múlva meg ők lettek a legnagyobb keresztények, nem is tudom, hány szentet adtak az egyházuknak.

További sajátság, hogy örök lázadók, kurucok. Lehetne sorolni a mozgalmaikat Koppánytól az 56-os srácokon át akár máig. Izgágák. Arany János Toldi Miklósban a hirtelen indulatosságot jeleníti meg. Úgy odavágja a malomkövet, hogy nem számol a következményekkel. A költő szerint ez a hirtelen indulat magyar specialitás.

Volt ennek a népségnek fénykora, például amikor ugye "nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára". Területileg is minimum erős középhatalomnak számított. Az utolsó száz évben viszont igencsak rájárt a rúd. Megint verset idézek, mégpedig Adytól: "Ki egyszer rúgott a magyarba, szinte kedvet kap a rúgáshoz". (Ady: A hőkölés népe.) Ez az ország most már szinte alig látszik a térképen, olyan pici. Hülyeség eleve vesztes háborúba belemászni. Nem ártott volna észnél lenni. Most sem ártana.

Tudunk azért büszkék lenni Van is mire. Nem sorolom, a nemzettársaim általában tudják. Szóval "hajrá, magyarok"!

(L. Albin)