Röviddel az ünnepek előtt összegyűjtöttünk néhány karácsony-témájú cikket. Ezzel is emlékezünk a nemrég elhunyt Leszkovszki Albinra.

DECEMBER 6.

(2021)

Ma reggel egy csoki Mikulást találtam a papucsomban. Közelről megvizsgáltam. Piros, fényes sztaniolpapírba volt csomagolva, olyan volt, mint egy tüzes parázs. Mosolyogva vettem észre, hogy ez a csokilény úgy van formálva, hogy kacsint rám. Mit kitalálnak egyesek! Mit fejez ki ez a kacsintás? Lehetne szövegelni. Az biztos, hogy valami kellemeset, huncutságot. Az ajándékozó ravaszdi viszonyát a megajándékozotthoz, azaz hozzám. Mint öreg fickó, én még más egyebet is belelátok ebbe a kacsintásba. Valami gonosz kajánságot. "Emlékszel régi decemberekre, vénséges vándora a Földnek?"

Létezik olyan állapota a világnak, amikor az élet helyett a halál vette át az uralmat. Kijöttünk az óvóhelyről, és nem csoki Mikulás fogadott bennünket, hanem romok. Betört kirakatok, kifosztott boltok, földbe taposott villanyhálózat, mindenfele szilánkokra zúzott ablaküvegek, kirabolt otthonok. Egy halott világ. És ezt emberek csinálták, ugyanolyan emberek, mint akik ma a szédületes felhőkarcolókat hozták létre, az úthálózatokat, a repülőgépek pályáit, a világot behálózó vasútvonalak rendszerét, a ragyogást a városok utcái fölött, a vendéglők terített asztalait, a nagyáruházak megrakott polcait, a városokat ellepő autónyájakat. Meg kell keményíteni a szívünket, ha bele akarunk gondolni abba, miféle lénye a kozmosznak az ember. Egyik kezével kisdedet pelenkáz, a másik kezével embert gyilkol. De tényleg: lehet itt valami normális megoldás?

Akkor, 1944 és 45 fordulóján még álmodni sem mert senki karácsonyfáról, ajándékokról, családi vacsorákról. Örültünk, hogy élünk. De még ez az öröm is fogyatékos volt, mert tudtunk a halott katona hozzátartozókról, a ki tudja, hol raboskodó apákról.

Ha a következő évekre gondolok, rájövök, hogy a karácsonyt nem lehet megölni. Úgy látszik, nem lehet kiirtani az emberből az ajándékozás és a megajándékozottság örök vágyát, az ünnepre való gyönyörű sóvárgást. A csillagszórót, gyertyát, fenyőillatot. Mit megcsináltak a lelkileg tönkretett asszonyok! Kitalálták! Megtanították egymást szaloncukrot főzni. Mivel pedig bolt egyelőre nincs, a legfelül trónoló hatalmasságok úgy döntöttek, hogy a kereskedelem időlegesen szüneteljen, még ha némely gyerekek a nagyvárosokban éhen is halnak, szükséges volt a föld alól is cukrot szerezni. Előbb cukrot kotyvasszatok cukorrépából, tisztelt asszonytársak! Nem egyszerű! Van ma fiatal, aki tudja, mi a melasz? Közbülső állomás a cukorkészítés folyamatában, nagyon édes barna folyadék, kissé még répa ízű. Párolni, kristályosítani kell. A kész cukormasszát ujjnyi lappá kell teríteni, feldarabolni, kész a szaloncukor. De hol van még a selyempapír? Nem tudom, hol szerezték. Én csak a csomagolásban voltam érdekelt. Mégis lett karácsonyfánk, fityiszt mutattunk az ágyú-gyárosoknak, a háborút csináló barmoknak.

Mert ahogy az ágyú örök, úgy a Mikulás és a karácsony is örök, gondoljátok ezt meg, bedilizett hatalmasságok! Erre egyelőre nem terjed ki a hatalmatok. Talán van arra remény, hogy nem is fog kiterjedni. Amíg létezik emberiség és emberség.

L. Albin

JÖN!

(2014)

Mi jön? Hát a karácsony! Eljön az minden évben, és várjuk, várjuk, várjuk. Még hetek vannak hátra, de már ragyognak a fényfüzérek, már állítják mindenki karácsonyfáját New-Yorktól Sárbogárdig mindenfelé. A Vatikánban minden idők második legmagasabb fenyőfáját csodálhatják a turisták, New-Yorkban nem is tudom, hány ezer kis égő csillog a fán. Az emberiség nem győzi kivárni az ünnep érkezését, s ebbe a felajzott várakozásba a kereskedelem is keményen belejátszik. Most lehet kaszálni, lendíteni egyet a válságba dermedt világgazdaságon, elérni valami kis profitocskát.

Na elmesélek egy régebbi karácsonyt, lehet, hogy érdekes.

Idő: 1944, december 24., éjszaka. Szóval szenteste.

Helyszín: a falusi udvarunkon levő pince, ahol azelőtt a krumplit, sárgarépát, kis hordó bort tartottuk. Most lenn van az egész család, mármint a nagypapa, nagymama, anyu és a húgom. Sőt itt van a szomszéd család is, mert az ő pincéjükben bokáig áll a víz. Apu valahol a háborúban van, mert katona, nem tudjuk, él-e, vagy nem. Én a mosóteknőben alszom, a többiek ki itt, ki ott sopánkodik, szunyókál. Azért vagyunk a pincében, mert napok óta lövi a falu környékét valaki az ágyúival, és idelenn talán biztosabb.

A lövedékek robbanásától remeg a föld, kissé meginog a petróleumlámpa meg a vakablakban kialakított karácsonyi oltár gyertyájának kis lángja. Az oltárt a nagyocska szomszéd lány mesterkedte. Kis szalmacsomóra ráfektette a szépen betakargatott babáját, az lett a kis Jézus, tett oda egy-két szentképet, szerzett valahol egy csonka gyertyát.

Elvégre szent karácsony estéje van!

Némelyik lövedék a közelben vágódik le olyan érzést keltve, mintha egy villám csapott volna a szomszéd házba. Az ég szakadt le a dörrenéstől.

Érthető, hogy az adott viszonyok között szó sem lehet karácsonyfáról. A boltos, karácsonyfa árus ugyanúgy a föld alá bújt, mint mi, nincs kereskedelem. Nincs közvilágítás, nincs áram, semmi sincs, csak a rettegés. Emlegetik azok nevét, akik civil létükre már meghaltak a lövöldözéstől. Olyan hír is elterjedt, hogy a falut földig rombolják majd a háborúzók.

Érdekes, hogy ennek ellenére mélyen aludtam. Nem jelentett súlyos problémát számomra, hogy a Jézuska ezúttal semmit nem hoz nekem. Láttam, mi a helyzet, egy tízéves fiú már képes felmérni a realitást.

Talán éjfél lehetett. Békeidőben ilyenkor húzzák meg a harangot éjféli misére, télikabátos férfiak, nagykendős asszonyok rázendítenek az énekre: "Dicsőség Mennyben az Istennek, békesség Földön az embernek". Most nem szólt semmiféle harang. Ki mert volna a toronyhoz menni? És istengyalázó gúny lett volna a békességről énekelni.

Azt mesélték, hogy épp éjfélkor csapott bele a házunkba egy akna. Ma elképzelhetetlen ricsajt keltett. A süketek még jobban megsüketültek volna tőle. Lámpa, gyertya elaludt. Én felriadtam a félelmetes sötétben, a húgom felsírt a dunna alatt. Mindenkinek elállt a szívverése. A nagypapa felkúszott a pince lépcsőin, kilesett az ajtón. Mondta, hogy a szobaablakunkat vágta be a lövedék.

Szép kis karácsonyi ajándék!

Budapest körül ekkor zárult be a szovjetek gyűrűje. Ott is csúnya dolgok kezdődtek.

Az egyik karácsony ilyen, a másik olyan.

KÓRUSDÉLUTÁN

(2019)

A nézőtér ezúttal is megtelt. Oldalt néhányan, szabad ülőhely nem lévén, álltak is, a hátsó pótszékek mind foglaltak voltak. Decemberi vasárnap este Sárbogárdon. Több százan szánták rá magukat, hogy eljöjjenek megnézni, meghallgatni néhány helybeli kórus koncertjét. Ez már évtizedek óta így megy a városunkban. Így karácsony előtt összejön egy nagyobb embercsoport kóruszenét hallgatni. Jól emlékszem, hogy eleinte gyalog vagy kerékpáron jöttek el, most viszont annyira zsúfolt volt az autóparkoló, hogy isteni szerencsének éreztem azt a szűk helyet, ahova sikerült beszorítanom a kocsimat.

Egyébként a karácsony és az emberi csoportok által megzendített ének valahogy összetartozik. A "gyönyörűszép, csodálatos éjjelen"régen mindenfelől énekek hangzottak. Van gyermekkori emlékem a falum főutcáján vonuló tömegről, amelyik ezeket a mindenki által ismert énekeket hangoztatva vonult a templomba éjféli misére. Gyakran én is ott voltam a misén, és majd elállt a lélegzetem, amikor a zsúfolt templomban felharsant a "Dicsőség mennyben az Istennek" kezdetű ének, visszhangozva, ugye, az angyalok kórusának szövegét, amelyet a pásztoroknak zengtek a dicsfény közepette. Nem lehet letagadni, hogy némely irányokból némi pálinkás kilégzés gyanúja is fölmerült, de csak annál lelkesebben szólt az énekszó, szinte repedtek az ősi falak.

Akkoriban még hideg volt a december vége. Mikor az emberek nagy kabátjaikat levetve asztalhoz ültek, előkerültek a kocsonyás tálak, ugyanis éjféli mise után kocsonyát ettek a népek, mert véget ért az adventi böjt. Még visszhangzottak a lelkükben a misén hallott szent énekek. A karácsony elképzelhetetlen volt ezek nélkül.

Aranyosak voltak a miklósi iskolások, ahogy patyolatfehér blúzaikban, szép rendben bevonultak az emelvényre. Felzendültek az üde, éles gyermekhangok. Szívesen hallgattam volna egyet-kettőt azokból a régi melódiákból, de a mai ízlés alighanem kopottnak érzi őket, inkább modernebb feldolgozást választottak. A gimnazisták szereplését érdekessé tették a fölvonultatott hangszerek. Öröm, hogy ilyen népes kórus tudta képviselni az iskolát, és fegyelmezett, a hangszerekhez jól illeszkedő énekükkel élményt nyújtottak a hallgatóságnak. A felnőttek együttese természetesen más minőséget képviselt. Például Kodály Zoltán művét, az Adventi éneket csakis egy már-már profi csoport képes elfogadhatóan tolmácsolni. A középkori latinság gyönyörűséges himnuszát Kodály öt versszakon keresztül új és új zenei felfogásban mutatja fel, végig egy bonyolult többszólamúsággal. A kórus minden karácsonyi hangverseny alkalmából szinte kiköveteli, hogy kerüljön műsorra, mert ez a mű megunhatatlan, mindig élményt ad.

Reméljük, a karácsonyi hangversenyek jó szokása mindig és mindig megmarad. Nemcsak megalapozzák az ünnepi áhítat hangulatát, hanem rangot adnak városunknak is. Állítólag egy pesti tévés azt találta leírni, hogy "a kultúra mi vagyunk". Mármint ők, a fővárosi kávéházi intellektuelek. Elszánt ember. Bátran szembenéz azzal a veszéllyel, hogy közlése következtében ellenállhatatlanul nevetségessé válik.

L. A.

HA NEM LÉTEZNE KARÁCSONY

(2010)

Mi lenne akkor? Valószínűleg megszaporodna a depressziósok száma, talán több lenne az öngyilkos is. Vannak ezek a sivár, ködös decemberi reggelek, a rosszkedvű tömeg a városok utcáin, az egyre hosszabb éjszakák, a hideg. Az északi sarkkörön túl egy ideig fel sem kel a Nap. Nehéz kitörni a letargia hálójából. A tavasz még elérhetetlen távolságban van, az embert elboríthatja a reménytelenség.

De épp a legsötétebb napok során elérkezik a karácsony, a leggyönyörűbb ünnep. Ezt is el lehet rontani, mint minden emberi dolgot. Lehet idegbajt kapni a bevásárlóközpontokban, lehet a földhöz csapni a tányért az ünnepi készülődés őrületében, de ezek csak magunk által előidézett kalamajkák, a karácsony nem erről szól. Tulajdonképpen itt a legjobbról van szó, ami csak rejtőzik az emberben. Mit jelent ez a szó, hogy áhítat? Meg tudjuk magyarázni? Áhítunk valamit, áhítozunk valami után. De a vágy itt nem kielégíthető, mert a végtelenségben van a tárgya. Az áhítatban a végtelennel találkozunk. Ellátjuk magunkat persze enni- és innivalóval, kicsomagoljuk az ajándékokat, mi is odaadjuk az ajándékainkat. Vannak, akik wellness szállodákban csendítik össze a pezsgőspoharakat, mások hegyi kunyhókban nézik mozdulatlanul a tűzhely lángjait. Hajszoljuk a testi örömöket. De mindez semmiség, ha nincs valami a lélekben. Áhítat. A "gyönyörűszép, titokzatos éj"áhítata. Az a megrendültség, amely átjárta a csordapásztorokat, "midőn Betlehemben csordát őriztek éjjel a mezőben", és megjelentek előttük az angyalok.

A kereszténység képzeletvilága a legmeghittebb színekkel festette meg a születést. A kényszerű vándorlásra indult, vacogó emberpár, amelyet sehova nem akar befogadni a lelketlen világ. Az istálló a jóságos állatokkal, a jászol… És az angyalsereg a ragyogásban. A három király az arannyal, tömjénnel is mirhával. Hány festő festette meg ezt a jelenetet? Talán csak a keresztre feszítés adott többször témát a piktoroknak. Hát igen! A születés és aztán a kereszt…

Ugyebár létezik a téli napforduló. Talán december 21-ére esik. Ekkor a legrövidebb a nappal. A közvilágítás, gáz és villamosság nélküli régi korokban nyomasztó sötétség kezdett eluralkodni a világban, az embereket a halálfélelem szorongása lepte meg. Felejteni akartak, örömök, mulatságok közé dobták magukat. Ezt az időszakot évezredek óta ünnepségek kísérték. Rómában Saturnust ünnepelték, azt az istent, akinek uralkodása idején volt az aranykor, amikor mindenki boldog volt, nem létezett szegénység és gazdagság. A rómaiak feldíszítették a házaikat, levették a rabszolgák láncait, és ők az uraik asztalánál lakomáztak, sőt a gazdáik szolgálták ki őket. Az utcákon tánc és zene tombolt.

A karácsony halk ünnep. Semmi tombolás. Legfeljebb a Mennyből az angyal és a többi ének hallatszik egyik-másik házból és az éjféli miséről. Az emberek boldog karácsonyt kívánnak egymásnak. Ezt sokan komolyan is gondolják.

(L. A.)

A JÓSÁG ÁBRÁNDJÁRÓL KARÁCSONYKOR

(2016)

Nos, barátaim, mi a legfontosabb az életben? Netán a hármas metró rekonstrukciója? A barátság? A szerelem? Lehet, hogy a pénz? Bizony két dolog a legfontosabb számunkra, emberek számára. A születés és a halál. És bárhogy rúgkapálnak ez ellen egyesek, van egy születés, a Jézus Krisztusé, amelyet kétezer éve ünnepelnek itt Európában és másfelé is, mostanában már tízezer, százezer, millió apró fényponttal, kirakodóvásárral, ünnepi díszkivilágítással. És szépséges énekek hangzanak a csordapásztorokról, akiknek megjelentek egy éjjel az angyalok, a gyönyörűszép, titokzatos éjről, a kisdedecskéről, betlehemi hercegecskéről, aki megsimul a jászolban. Ez az egyik legnagyobb ünnep ezen a tájon. A másik a húsvét, a halálon való győzedelmeskedés, a feltámadás ünnepe. Születés és halál. Azaz a halál felett való győzelem. Igen, az emberi faj megalkotta a saját életigenlésének szertartásrendjét.

De miért van az, hogy az emberfajta, főleg az európai el is tud rontani mindent, amit megalkotott? Ne felejtsük el, hogy itt tomboltak az évtizedeken át tartó vallásháborúk, innen indultak el a világháborúk, és mára a karácsony áhítat helyett megveszekedett vásárlás, bevásárlókocsik közlekedési dugójának ideje lett! No és ölnek, ölögetnek szünet nélkül most is utcákon, termekben, csatatereken. Miért?

Hát igen! Tudunk mi szépen énekelni a pásztorokról és az angyalokról, tudunk szép, világító füzéreket aggatni, de képtelenek vagyunk saját életgyakorlatunkká tenni karácsony tényleges üzenetét. Mert az meghaladja az emberi mértékeket. Olyasvalaki születését ünnepeljük mi a füzéreinkkel, aki a keresztfán haldokolva imádkozott azokért, akik kivégezték. Nem akármi! Az emberi jóság leendő világbajnoka simult ott a betlehemi jászolban. És harmincéves kora után meghatározott számunkra is egy felülmúlhatatlan csúcsot, adott egy mércét, amelyhez viszonyíthatjuk a saját pitiségünket. Nesztek! Ezáltal kapunk fogalmat a jóságról. Tudni kell, mi az, hogy jóság, ha mi képtelenek vagyunk is rá. Azonban vágyakozunk utána, szerepel titkos nosztalgiáinkban. Alighanem ennek a sejtelmes vágyakozásnak a kivetülése a karácsonyi ragyogás, muzsika, díszes fenyőfa, és önzésünk felülmúlása, az ajándékozás.

December közepe nagyon komor tud lenni a sötétséggel, hideggel. Vannak nagy találatok! Akik ebbe az ólomszínbe belegondolták a csillagszórós ünnepet, a szeretet és jóság felsejlését, bölcs emberek voltak. Ha nem létezne a karácsony, sokkal sivárabb lenne az életünk.

Hogy is kezd terjengeni az újabb karácsonyi köszöntés? Áldott karácsonyt! Nem "kellemest"! Kellemes lehet egy pohár sör nyári melegben, egy találkozás barátokkal. Áldottat kívánjunk! És boldogot.

L. A.